Utcai művészet

Régebben határozottan elitéltem a falfirkákat. Ebben benne volt holmi kispolgári attitűd, a magán- és köztulajdon tisztelete, némi borzongás a devianciáktól. De főleg és leginkább, ha szabad nagyképűen fogalmazni, a mifelénk látható falfirkák silány kivitele, esztétikai minősége taszított.

Megvetem azokat, akiktől történelmi jelenlétük demonstrálására pusztán holmi kiagyalt kriksz-kraksz firka telik. Hiszen az még igazi, belevaló tökös rongálásnak, férfias törés-zúzásnak se fogható fel, hogy valami takony kiscsávó remegő lábakkal, a sötétség leple alatt felfirkálja a monogramját, vagy alkalmi bandájuk hosszas anyázások után megalkotott logóját valahová, ahová baromi módon nem illik és még polgárpukkasztásnak is csak annyira válik be, mint mikor valaki egy nagy turhát vagy ürüléket hagy nyilvános helyen.

Írtam is egy verset jó két éve, melyben kifejeztem véleményemet a műfajról és művelőiről és talán elég is lenne idetennem minden további kommentár nélkül, ha...
nem változott, vagy legalább is nem vált volna árnyaltabbá a véleményem az eltelt időben. Azon kaptam magamat, néhány egészen attraktív, pozitív példa megtekintése után, hogy kezdek nagyobb megértéssel lenni a "fújók" iránt. Persze, megtagadnám a sznobizmustól se mentes elitista felfogásomat, ha nem a gyanúsan profi, vagy legalábbis vélhetően képzőművészeti képzésben részesülő alkotók művei tetszenének leginkább, de mégis...

Grafitti

Keserves kínnal kiagyalt kézjegyét
festékkel fújta falunkra a fickó;
majd izgalmában oda is vizelt.
Míg dolgát végezte a félhomályban,
félrehajtott fejjel figyelte művét,
elgyönyörködött;
bár félve fürkészett körül közben,
nem dübörögnek-e fel üldöző léptek
háta mögött váratlanul.

Így fel sem tűnt neki végül,
mennyivel szebb mintázatot hagyott
maga után az izgatottan kilövellő,
majd csak tétován csorgó sárga lé
a kapunk előtt olvadó havon,
a spontán alkotás múló jeleként,
mint amit ő firkált a falra.

Így vagytok ti is, költő barátaim!
Pátoszos pózba meredve ontjátok
mívesen kicsinált soraitok,
hogy épüljön a Parnasszusra lépcső;
ügyet se vetve arra,
hogy köröttetek mint folyik el
életünk vigasztalanul.
Valódi jeleit múlandóságunknak
méltatlannak tartjátok feljegyezni.


Újabban nagyobb megértéssel kezdek viseltetni ezek iránt a művészpalánták iránt, akik a nekik (nekünk) kijutott posztmodern romhalmaz és szeméttelep kacatjai közt turkálva, valami ősi, eredendő emberi sóvárgassal a Szépség iránt, egy-egy bontásra ítélt ház falát igyekeznek feldiszíteni. Van ebben valami meghatóan szomorú, ahhoz az érzéshez hasonló, mikor az ember poétikusan fiatal párokat lát csókolózni, azzal a biztos tudattal, hogy ők is megöregednek hamarosan... Biztosan ez az érzés is megváltozik bennem, amint az első hajlotthátú, ráncos, viszereslábú grafikus meglátom majd pingálni valahol, valami külvárosi romház falára. De addig is... úgy döntöttem, megpróbálok friss, elfogulatlan szemmel rácsodálkozni az utamba kerülő műalkotásokra.