2011. április 25., hétfő

Czigány Dezső zöldjei



Változnak az idők!

Borítékolni merném például, hogy a mai magyar rögvalóságban egy Wimmer nevű festőnek esze ágában se lenne Czigány-ra magyarosítani a nevét. De a múlt században (milyen furcsa ezt így leírni: múlt század, pedig talán jó, hogy elmúlt végre!) ez a vezetéknév még nem okozott ellenérzést, csak úgy kezelték, mint bármelyik másikat... tulajdonképpen a Wimmer éppúgy maradhatott volna, úgy ahogy van, afféle gute eingeführt ungarische name volt az abban az időben, a 10-es, 20-as években, mikor Pest még épp-csak-hogy levetkezte németnyelvűségét. Ám a lényeg végül is az, hogy a nagybányai iskola és az újabban megint felkapott, Nyolcak nevű művészcsoport egy tagja Czigány Dezsőként híresült el.



Mivel én nem vagyok se képzőművész, depláne műkritikus, nem tudom megítélni e piktor valódi kvalitásait, annál is inkább nehéz ez, mert öngyilkossága után a művészi ouvre-ét rögvest széjjelhordták jószimatú magángyűjtők bagó pénzekért, vagy talán ingyen, így ma már csak néhány bennfentesnek adatik meg, hogy C.D. műveit itt-ott megtekintse, bár lassan a gyűjtők nemzedéke is kipusztult, így a festmények csak-csak odakerülnek, ahová valók, a közgyűjteményekbe...de mire ez a folyamat befejezdőne netán, addigra valószínűleg én is kipusztulok, úgyhogy marad a helyzet az, ami: csak néhány hozzáférhető reprodukció alapján tudom megítélni a néhai festőt, ami persze nem túl objektív... de egy észleletemet rögzíthetem sziklaszilárdan, azt az egyet, melynek kedvéért itt hajnalok hajnalán kopácsolok a gépemen, az alvó macska mellett; nevezetesen: szeretem Czigány Dezső zöldjeit!!! Ebből a véleményemből, mely apránként szivárgott be agyamba, mint a lecsurgó festék, mostantól nem fogok engedni. Igaz, ehhez talán nem kell manapság akkora bátorság, mint nyíltan hirdetni a jobbik társaságokban, hogy az ember az LMP zöldjeit szereti... de ki tudja, lehet, hogy egyszer még ebből a véleményből is bajom lesz. Mindegy fene, ha már kikristályosodott benne, hát hű maradok ehhez a színhez. A művész is szerethette, mert feljegyezték, hogy a műkritika heves rosszallását is vállalta, mikor számos önarcképeinek egyikét zöld hajjal festette meg.


Lehet, hogy ez némi lelki rokonságra vall így utólag kettőnk közül, dehát ezt sajnos már bajos lenne tisztázni. Így zárom is soraimat, melyeket nem műkritikaként, pusztán saját gondolataim rögzítéséül vetettem volna papírra, de ebben a mai, elektronikus világban az ódivatú papírra már nem ír senki, kiment az a divatból, velem együtt. De talán egyszer még én is divatba jövök, mint a Nyolcak :)

1 megjegyzés: