A férfi és a zöldsaláta

Közhelyként elterjedt tévhit, hogy a "férfiak nem szeretik a salátát".
Mikor egyáltalán a dolog szóba kerül, egyszerre bólintanak erre a sommásan megfogalmazott véleményre, mely egyfajta fejcsóváló, rosszalló ítélet is, a társaságban jelenlevő csalódott, reformkonyhapárti háziasszonyok, az optimális testsúlyukat elérni vagy megtartani igyekvő, pánikos szinglik, a hisztérikusan fogyókúrázó anorexiás kamaszlányok és korábban "örök agglegénynek", mostanában meg "melegnek" nevezett dekoratőrök, designerek és divattervezők.
Pedig egy igazi férfi az igenis, imádja a jó salátát! Csak tessenek mellé adni, mondjuk, pár szelet jóféle lángolt kolbásszal töltött sertéskarajt, egy-két aranybarna bőrű, kívül ropogósra, belül meg porhanyósan omlósra sült kacsacombot... és persze egy kiadós mennyiségű, zsírban, vagy olajban meghempergetett, vékonyra metélt zöldpetrezselyemmel gazdagon meghintett, zsenge parázskrumplit, hófehéren pergő rizst. A főétel mögé nyomatékul felsorakozó, mazsolás túróval töltött krémes már tényleg csak arra való, hogy a lassanként eltelő férfi gyomrát szelíden emlékeztesse arra:
-Ugye, milyen jó is volt az az adag idényjellegű zöldsaláta, barátom?!

Történelmi tanulságok

Kölyökkutyarágta ócska cipő
mit játékszerként új alom elé
újból és újból odavetnek;
nőjön jó foga, élesedjen nyelve
a felnövekvő nemzedékeknek…
ehhez hasonlít a mi életünk.

Az Idő szűrőjén a hajdani
jótettek áthullnak nyomtalan,
de a régi bűnök azok bezzeg
fennakadnak mind, hiánytalan;
és felmentést adnak minden
új bűnre, szörnyűségre.

– Ők is így csinálták! –
hangzik a hamis igazolás;
és friss arcok néznek fel az Égre,
hol most az Ő Istenük tanyáz…
(Papja meg a választás előtt
ima helyett ikszelést magyaráz)

A történelmet a győztesek írják!
Hiába fordul mindig a kerék;
ugyanazt a maszlagot benyalja
minden egyes kutya-nemzedék.
Nekünk se sikerült (jobb is talán)
az átkos múltat "végképp eltörölni",
de a mögöttünk csaholó új ebeknek
is ebbe fog a foguk bízvást beletörni.

Meghalsz ma éjjel! :(((((

Én is majdnem meghaltam! Igaz, a röhögéstől...

Esélylatolgatás, baljós sejtelmekkel ("J" vs. "LY")

Mint a nagy magyar átlagnál többet író ember, anyanyelvemet afféle sajátos munkaeszköznek (is) tekintem. Az iparos tiszteli és óvja a szerszámait. Én is igyekszem karbantartani, legalább is tudatosan nem rongálni az írott nyelvet, munkaeszközömet, aminek egyik módja a helyesírási szabályok betartása. A helyesírási hibák olyanok, mint egy ragályos betegség kórokozói, minél többször megbújnak valahol kijavítás nélkül, annál gyorsabban terjednek, ezért kell megtanulni felismerésüket és gyomlálni őket mindenhol, elsősorban persze a saját írásműveinkben.

Mielőtt valaki a mostanában elharapódzó divatszóval „nyelvtannácinak” minősítene, szeretném elmondani, hogy eszemben sincs másokat lenéző fennsőbbséggel kioktatni, ha hibát ejtenek. Azonban valahol mégis csak fáj nekem, hogy szeretett anyanyelvünk ennyire gyorsan romlik, pusztán lustaságból, henyeségből, nemtörődömségből. Persze, jól tudom, hogy ahhoz, hogy helyesen írjon valaki, először is írni kellene megtanulnia és bizony a fiatal generációt lassanként mintha elfelejtettük volna erre a haszontalanságra megtanítani. Elég csak a gyerekek kezére ránézni, ahogy a tollat, ceruzát fogják, rosszul berögzült, görcsös kéztartással, a papíron megjelenő végeredmény már nem is lehet kétséges.

Visszatérve a helyesírásra, azt is jól tudom, hogy az afféle közmegegyezés az erre a tudományra szakosodott nyelvészek között, akik ugyanúgy esendő emberek, mint bárki más, ezért sokszor botorságokhoz ragaszkodnak, a nyelv önfejlődését nem jól mérik fel. A helyesírási szabályzatok csak ideiglenes kánonok, lehet, sőt időnként szükséges rajtuk változtatni, általában a korszerűség jegyében. Hiszen különben még mindig cz-vel írnánk mondjuk az utca szavunkat.
Nos, újabban mintha az „ly” kezdene ilyen idejétmúlt, avítt ócskasággá válni, elsősorban a fiatalabb és természetszerűen a kevésbé iskolázottak szemében. (Habár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyre több diplomást látni, aki képtelen a legalapvetőbb szabályokat is betartani).

De maradjunk az „ly” problémájánál, vagyis pontosabban, a „j” és az „ly” megfelelő alkalmazásánál! Megvallom, hogy ez nekem soha nem okozott nehézséget. Nem azért, mert fejembe verte volna valami szigorú tanítónéni az erre vonatkozó szabályokat. Már csak azért sem, mert ezek a szabályok, útmutatók lényegében csak statisztikai mankók. Kizárólag rájuk támaszkodni veszélyes, mivel a magyar nyelvben sok a kivétel, kiskapu, indokolatlan megszokás. Hogy mégse volt volt bajom e két furfangos hangzó csalhatatlan megkülönböztetésével, annak egyetlen oka volt. Nagyon sokat olvastam már gyerekkoromban és így a „j”-vel vagy „ly”-nal írandó szavak helyes írásképe a legfogékonyabb korban rögzült bennem. Soha nem írnám le pl. hogy „Hüje székej, karalyt kalyálsz?” , mert ránézvést rögtön látom, hogy „nem így helyes”. De megfigyeltem, hogy mostanában néha már én is elbizonytalanodok és rájöttem ennek okára. Annyira pocsék az átlagos, interneten kommunikáló embertársaim zömének a helyesírása, hogy tömegével terjednek a helytelenül írt szavak, a „muszály”, a „papagály”, a „röhely” ly-nal írva, a „fojt” és „folyt” közti különbség negligálása stb., hogy lassan már az ember képi memóriáját kezdi felülírni a helytelen írásmód.

Szomorú sejtésem, hogy mivel az emberek egyre nagyobb hányada képtelen már megkülönböztetni a helyest a helytelentől (vagy a hejest a hejtelentől?!), előbb-utóbb anyelvészek is beadják a derekukat és a „j”-nek prioritást adva kiirtják nyelvünkből öreg barátomat, az ódivatú, egzotikus LY-t is, amit végtelenül fájlalnék. Már csak azért, mert ha magában állóan látom, mindig a Love You rövidítéseként gondolok rá. És van-e ennél szebb kifejezés?

Olvasóim megtisztelő figyelmét hadd viszonozzam egy szerény kis segédlettel a leggyakoribb
„problémás” szavak helyesírásával. Kérem naponta ellenőrizni, mivel, mint mondtam, a mai világban semmi sem egyszerűbb a korábban évszázadokig tiszteletben tartott, közmegegyezésen és -akaraton alapuló szabályok felrúgásánál. Tehát, lapzártakor

ajánlat, ajtó, akadály, akármilyen, amely, amilyen, apály, aszály, bájos, bélyeg, beljebb, bója, bolyong, csekély, cserje, dagály, duhaj, engedély, erkély, éjjel, fajta, fejleszt, fejlõdik,
feszélyez, fogoly, fojtogat (pl. a füst), folyik, folyjon, folyó, folyosó, folytat, folytatólagosan,
folyton, folyvást, fúj, fújjon, furulya, gally, gólya, golyó, gömbölyû, gyûjt, hajó, hajsza, hagyja, harkály, héja, hely, helyes, ibolya, ifjú, ijed, ilyen, játszik, játsszon, javít, jó, kályha, karaj,
kevély, kijjebb, király, kristály, komoly, kölyök, lejjebb, lesújt, lyukas, majd, mély, milyen, mindjárt, moly, mosoly, muszáj, óhaj, olyan, osztály, pálya, papagáj, rejtély, robaj, saját, sajnos, selyem, súly, súlyos, süllyed, süllyeszt, szabály, széjjel, személy, szenvedély, szeszély,
táj, talaj, tartály, tavaly, tengely, új, ujj (végtag), újjá (varázsol), újdonság, ujjong, újság, ünnepély, vajon, varjú, veszélyes, vijjog, zaj, zsámoly, zsivaj, zsöllye.

Tűzrőlpattant komaasszony

Lányai erényét őrizve vitézül
(nohisz, tán jókor még, idejekorán…)
megküzd a locsolók sisera hadával;
a nagy sonkacsontot forgatja szaporán!
Tűzhelye nem lankad, se bősz indulatja,
kiürült tepsijét folyvást telirakja;
nem fogyhat ki soha a jó túrós lepény…
S tölt a poharamba, üresen nem hagyja,
nyájas arculatját imígyen mutatja.

Bizony mondom néktek, hogy az ilyen asszony
megérdemli versem, s hogy dalra fakasszon!
Húsvétnek hétfőjén ezért írtam én is
ezt a kis köszöntőt, szögre ne akasszon!
Én becsülöm sonkáját, ő meg a kolbászom!
(mivel pénzem nincsen, ez az adu ászom)
S ha kettesben maradunk, nincsenek már mások,
előkerülnek majd a piros tojások!

Szívfájdalom 2.

Esti csendben

Szürkéskék kabátját
az este ránk borítja.
Bebónyál puhán.
Mindketten hallgatunk.
Szállongó homályban
oldódik az árnyék,
mint Kháron ladikja,
ring a kis padunk.

A páfrányerdő
sötét labirint.
Nyelvem alatt
olvad a Nitromint.

Szívfájdalom

Tulajdonképpen ez a poszt a Gastrodamuson indított Desszertmesék 0.darabja. Mikor ezt a klipet megtaláltam, azon túl, hogy azonnal kedvencemmé vált, de el is indított bennem egy gondolatsort, melyből aztán a sorozat kialakult.

Blues érzés

Szeretem a vad bandák csendes dalait. Néha olyan szívhezszólóak, rezignáltan, nosztalgikusan szomorúan tudnak szólni... Először a Rolling Angie c. balladájánál fogott meg ez az érzés. Most meg tessék, a Motörhead énekel egy régimódi bluest egy kuplerájról úgy, hogy az embernek megfájdul a szíve.

Czigány Dezső zöldjei

Változnak az idők!

Borítékolni merném például, hogy a mai magyar rögvalóságban egy Wimmer nevű festőnek esze ágában se lenne Czigány-ra magyarosítani a nevét. De a múlt században (milyen furcsa ezt így leírni: múlt század, pedig talán jó, hogy elmúlt végre!) ez a vezetéknév még nem okozott ellenérzést, csak úgy kezelték, mint bármelyik másikat... tulajdonképpen a Wimmer éppúgy maradhatott volna, úgy ahogy van, afféle gute eingeführt ungarische name volt az abban az időben, a 10-es, 20-as években, mikor Pest még épp-csak-hogy levetkezte németnyelvűségét. Ám a lényeg végül is az, hogy a nagybányai iskola és az újabban megint felkapott, Nyolcak nevű művészcsoport egy tagja Czigány Dezsőként híresült el.



Mivel én nem vagyok se képzőművész, depláne műkritikus, nem tudom megítélni e piktor valódi kvalitásait, annál is inkább nehéz ez, mert öngyilkossága után a művészi ouvre-ét rögvest széjjelhordták jószimatú magángyűjtők bagó pénzekért, vagy talán ingyen, így ma már csak néhány bennfentesnek adatik meg, hogy C.D. műveit itt-ott megtekintse, bár lassan a gyűjtők nemzedéke is kipusztult, így a festmények csak-csak odakerülnek, ahová valók, a közgyűjteményekbe...de mire ez a folyamat befejezdőne netán, addigra valószínűleg én is kipusztulok, úgyhogy marad a helyzet az, ami: csak néhány hozzáférhető reprodukció alapján tudom megítélni a néhai festőt, ami persze nem túl objektív... de egy észleletemet rögzíthetem sziklaszilárdan, azt az egyet, melynek kedvéért itt hajnalok hajnalán kopácsolok a gépemen, az alvó macska mellett; nevezetesen: szeretem Czigány Dezső zöldjeit!!! Ebből a véleményemből, mely apránként szivárgott be agyamba, mint a lecsurgó festék, mostantól nem fogok engedni. Igaz, ehhez talán nem kell manapság akkora bátorság, mint nyíltan hirdetni a jobbik társaságokban, hogy az ember az LMP zöldjeit szereti... de ki tudja, lehet, hogy egyszer még ebből a véleményből is bajom lesz. Mindegy fene, ha már kikristályosodott benne, hát hű maradok ehhez a színhez. A művész is szerethette, mert feljegyezték, hogy a műkritika heves rosszallását is vállalta, mikor számos önarcképeinek egyikét zöld hajjal festette meg.


Lehet, hogy ez némi lelki rokonságra vall így utólag kettőnk közül, dehát ezt sajnos már bajos lenne tisztázni. Így zárom is soraimat, melyeket nem műkritikaként, pusztán saját gondolataim rögzítéséül vetettem volna papírra, de ebben a mai, elektronikus világban az ódivatú papírra már nem ír senki, kiment az a divatból, velem együtt. De talán egyszer még én is divatba jövök, mint a Nyolcak :)

Sikeres csak pókerarccal lehetsz?! :)

Néha elcsodálkozom, hogy milyen véletlenszerűen lesznek egyes énekesekből felkapott világsztárok, míg másokat nem dédelget a népszerűség. Nézem ezt a kislányt például. Mennyi munkát, ötletet, pénzt fordítanak egy-egy klipjére! Az eredmény látszólag megtérül, hiszen ezt a felvételt is jóval többen megnézték a világon, mint kis hazánk lakossága... és mégis, vagyis inkább mégse... én nem és nem értem! Kinek tetszik ez az izé?
De nincs más hátra, most már én is, mint a havanna szivarját rágcsáló befektető producer, nem tehetek mást, mint hátradőlök és pókerarcot vágva figyelem, hogy érdemes volt-e ezt a luvnyát a blogomra beengedni :)))))

Egy nő - mindig mással (Sheryl Crow)

Mákoskalács, utcanév

Volt egyszer egy piktor, egy kvalitásos, tisztességes műveket alkotó kismester. Hejre kis csendéleteit szerette az utókor, mivel politikai töltésük nem lévén, bármely korszakban békésen lóghattak a polgári nappali szobák falán. A festőt se bántotta senki, sőt néhol még, mikor jó sok hát épülvén, egyszerre sok utcanevet kellett kiagyalni valami tanácsi hivatalnoknak, az ő neve is előkerült valami lexikonból, és jóvá is hagyták, hogy egy csendes kis mellékutca ezentúl az ő nevét viselje. Sem a rég halott festő, sem a Fővárosi Tanács illetékes bizottsága nem tiltakozván, néhány zománcozott utcanévtáblára fel is pingálták a mi piktorunk becsületes nevét, ami, jut eszembe, Fényes Adolf volt.
A bizottság titkárának egy pillanatra gyanús volt az Adolf keresztnév, de aztán összevetett két születési dátumot és megnyugodva továbbküldte a listát.

Telt-múlt az idő, változott az időjárás, vátozott a rendszer. És támadt a régi hivatal új embereinek agyában egy forradalmi gondolat: Ha már se pénzünk, se posztónk nincsen, legalább az utcanevek terén vágjunk rendet. A régi funkciójú, ám vadonatúj bizottság titkára össze is állított hamarjában egy listát. Szorgalmas volt, egyetlen gyanús komcsi mozgalmár, de még harmadikutas polgári szimpatizáns se kerülte el éber tekintetét. Fényes Adolfhoz érve egy pillanatra elbizonytalanodott.
- Ki a büdös franc lehetett ez a pasi?! - tűnődött el egy pillanatra.
A Fényes vezetéknév alapján arra gondolt, hogy az illető holmi kikeresztelkedett zsidó lehetett.
- Ha zsidó, akkor meg biztos kommer volt! Bár, ez az Adolf... egy kicsit necces.
De nagy baj nem lehet! Ha mégis náci volt esetleg, kész haszon! Hiszen akkor nemcsak a bukott, hanem a feljövőben levő ellenzéknek is borsot tudunk törni az orra alá!
És ő is megnyugodva továbbadta a listát, mellesleg meg szólt is csókos cimborájának, a címfestő vállalkozónak, hogy lesz ám itt új megrendelés, dögivel.

Mivel a hajdani piktor már rég elporladt, (csak Mákoskalács című festménye kapcsán kerül elő a neve időnként), hát nem tiltakozott. Az ostoba, pökhendi, önkormányzatnak elkeresztelt hatalom se. Boldogan ráütötte a nagypecsétet a határozatra, rá, az anyátok istenit! És megnyugodott, hogy most egy darabig megint nem kell semmit se csinálni, hiszen futkos majd a lakosság öntevékenyen lakcímkártyáért, papírokért, okmányokért magától is. A komcsiknak meg annyi!

A polgármester hátradőlt, elmajszolt egy otthonról hozott mákoskalácsot és lassan eldudorászta kedvenc nótáját: "A múltat végképp eltörölni..."
Aztán felvette a címfestőktől a neki járó jutalékot és elhajtott törzshelyére, a helyi nyilvánosházba. Otthonosan érezte magát ott, hiszen már egész környezetét kuplerájjá tette, rövid időn belül.

Utcai művészet

Régebben határozottan elitéltem a falfirkákat. Ebben benne volt holmi kispolgári attitűd, a magán- és köztulajdon tisztelete, némi borzongás a devianciáktól. De főleg és leginkább, ha szabad nagyképűen fogalmazni, a mifelénk látható falfirkák silány kivitele, esztétikai minősége taszított.

Megvetem azokat, akiktől történelmi jelenlétük demonstrálására pusztán holmi kiagyalt kriksz-kraksz firka telik. Hiszen az még igazi, belevaló tökös rongálásnak, férfias törés-zúzásnak se fogható fel, hogy valami takony kiscsávó remegő lábakkal, a sötétség leple alatt felfirkálja a monogramját, vagy alkalmi bandájuk hosszas anyázások után megalkotott logóját valahová, ahová baromi módon nem illik és még polgárpukkasztásnak is csak annyira válik be, mint mikor valaki egy nagy turhát vagy ürüléket hagy nyilvános helyen.

Írtam is egy verset jó két éve, melyben kifejeztem véleményemet a műfajról és művelőiről és talán elég is lenne idetennem minden további kommentár nélkül, ha...
nem változott, vagy legalább is nem vált volna árnyaltabbá a véleményem az eltelt időben. Azon kaptam magamat, néhány egészen attraktív, pozitív példa megtekintése után, hogy kezdek nagyobb megértéssel lenni a "fújók" iránt. Persze, megtagadnám a sznobizmustól se mentes elitista felfogásomat, ha nem a gyanúsan profi, vagy legalábbis vélhetően képzőművészeti képzésben részesülő alkotók művei tetszenének leginkább, de mégis...

Grafitti

Keserves kínnal kiagyalt kézjegyét
festékkel fújta falunkra a fickó;
majd izgalmában oda is vizelt.
Míg dolgát végezte a félhomályban,
félrehajtott fejjel figyelte művét,
elgyönyörködött;
bár félve fürkészett körül közben,
nem dübörögnek-e fel üldöző léptek
háta mögött váratlanul.

Így fel sem tűnt neki végül,
mennyivel szebb mintázatot hagyott
maga után az izgatottan kilövellő,
majd csak tétován csorgó sárga lé
a kapunk előtt olvadó havon,
a spontán alkotás múló jeleként,
mint amit ő firkált a falra.

Így vagytok ti is, költő barátaim!
Pátoszos pózba meredve ontjátok
mívesen kicsinált soraitok,
hogy épüljön a Parnasszusra lépcső;
ügyet se vetve arra,
hogy köröttetek mint folyik el
életünk vigasztalanul.
Valódi jeleit múlandóságunknak
méltatlannak tartjátok feljegyezni.


Újabban nagyobb megértéssel kezdek viseltetni ezek iránt a művészpalánták iránt, akik a nekik (nekünk) kijutott posztmodern romhalmaz és szeméttelep kacatjai közt turkálva, valami ősi, eredendő emberi sóvárgassal a Szépség iránt, egy-egy bontásra ítélt ház falát igyekeznek feldiszíteni. Van ebben valami meghatóan szomorú, ahhoz az érzéshez hasonló, mikor az ember poétikusan fiatal párokat lát csókolózni, azzal a biztos tudattal, hogy ők is megöregednek hamarosan... Biztosan ez az érzés is megváltozik bennem, amint az első hajlotthátú, ráncos, viszereslábú grafikus meglátom majd pingálni valahol, valami külvárosi romház falára. De addig is... úgy döntöttem, megpróbálok friss, elfogulatlan szemmel rácsodálkozni az utamba kerülő műalkotásokra.

Miért nyúl a Nyúl?

Vannak emlékeim, ötleteim, gondolataim és véleményeim, melyek nem férnek be egy szokványos blogba. Ezért nyitottam meg ezt itt, ni. Névadója Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl, akinek rengeteg minden jut az eszébe, de igen gyorsan el is felejti.
A nyulak nem bátorságukról híresek és a mai világban különösen sok a rosszindulat és fenyegetés. Hogy mégse korlátozza őt még önkéntelen öncenzúra sem, legfeljebb a hagyományos japán udvariasság, ezért öltözött Aromo szamuráj ruhába.

Így aztán nincs már semmi akadálya, hogy Aromo-san "Aromósan" elkezdje mondani, amit csak akar. Ha nem vagytok rá kíváncsiak, azt mélyen megértem, hiszen engem se nagyon érdekel a burjánzó én-blogok bozótja, néha pusztán csak holmi üdítő lealacsonyodásból vetem bele magam, hogy mások érdektelen baromságait elolvassam.

Nem sóvárgok az olvasói véleményekre sem, hiszen miért is kéne olyanoknak itt jelet hagyni, akiket a kutya (sőt a Nyúl se!) hívott ide és egyáltalán nem biztos, hogy megértik, amit én itt rögzítek. Ráadásul érzékeny vagyok, mint az aromo akáciaféle sárga virága, amit sokan tévedésből mimózának vélnek. De túl sok időt pazaroltam máris másokra,esetleges véleményükre :) Pedig én csak magamra vagyok kíváncsi, mint ahogy Ti is, leszámítva azt az intellektuálisnak álcázott szexuális indíttatású, kukkolásra késztető alantas ösztönt, mely más naplójába való belelapozásra késztet néhány perverz kíváncsiskodót.

Jut eszembe, hogy ma Húsvét van. A kínai kalendárium szerint meg a Nyúl éve kezdődött nem túl rég, bár vannak önjelölt szakértők (egy részük bizonyára olasz vendéglős), akik szerint a naptárbeli nyúl valójában Macska... Mindez megerősíti bennem, hogy a blog névválasztása legalábbis némileg logikus, bár ez nálam nem alapkövetelmény.

Akkor most, ennyi, merőben fölösleges bevezető és magyarázkodás után, következzenek a bejegyzések szép sorjában, vagyis össze-vissza!