2011. május 11., szerda

A konyhám csöndjében



Ó, piruló hagymák
otthonillata!
Perdül a zsírban
a fürge fakanál,
egyszerre forró, ám
meghitt hangulatban,
míg lábasom alja
a kanál lisztre vár…

Jó dolog is néha
a tűzhely előtt állni,
rántást kavargatva
egyébre nem várni,
csak hogy mikor lesz már
„zsemleszínű”…

Kívül marad minden,
bántások és álság,
nem izgat e percben
a gazdasági válság
és a sok miniszter
most épp mit akar…

Pattog a köménymag,
szóródik a só,
ráér most rám várni
a versolvasó…
Lehet, pont azt mondja:
- Minden verset vess el!
Jobban járunk, hidd el,
egy tányér jó levessel…

2011. május 10., kedd

A szerelem kertje



kezedben sercegő gyantafáklya
örvénylik a füstje, fel-felcsap a lángja
olvadt aranyként megcsillan a tested
elhagytad gyolcsinged, de nem is kerested

hiszen langymeleg éjszaka vesz körül
fülemüle csattog, vágyának úgy örül
mint én most, szerelmem teljesedtén
ezen a mámorító, bűvös május estén

denevérek csapongnak a kertben
égerágon gyöngybagoly fülel
arcát az ég felhőrongyba rejti
onnan les hunyorgó kék szemeivel

2011. május 4., szerda

Hófehér szirmok



Habkönnyű, hófehér
ez a sok szirom,
egyszerre szűzies,
és ledér;
csak bámulom
mint Degas képén
a balerinákat---
alattomban,
fátyolként lepi el
szívemet a bánat…
azon a temetésen
a halott kishúgom
kezében is ilyen
csokor volt,
jól tudom.

Fehérben temették,
régi szokás szerint
és hullott a sok szirom
a díszes ravatalra;
hisz zsenge menyasszony
feküdt kiterítve, halva
törékenyen, mint
légies, égi lények…
bánatos arccal
mélyedtek magukba
a mindig heccelődő,
éretlen kislegények.

2011. május 2., hétfő

Utoljára szottyós (anyák napi novella)



Akkorra már nagyon rosszul volt. Az orvosok be se akartak engedni hozzá, mondván, hogy nem szabad kifárasztani. De ő valahogy meglátott a haldoklókat elkerítő paraván függönyének résén át és csontra sorvadt keze intésében még maradt annyi erő, hogy megvétózza az egészségügyi személyzet személytelen jóakaratát. Rámmosolygott, már ha mosolynak lehet nevezni azt, mikor valaki nagy erőfeszítéssel széthúzza pengevékony ajkát. Ám szeme élt, jobban, mint valaha.
- Jó, hogy itt vagy. Gondoltam rád az éjjel, kisfiam!
- Csókolom, én jöttem volna már előbb is…

Törékeny kézfeje egy mozdulatával belémfojtotta mentegetőzésemet.
- Ennék még egyszer valami jót! Nem ilyen szarokat, amiket ezek hoznak! Emlékszel, Királyházán egyszer mit főztél… tudod, mikor a katonaság elhajtott mindenkit a völgyből a lőgyakorlat miatt… fel kellett pakolnunk az egész tábort, a gyerekekkel én vonatoztam át hat faluval arrébb, ahol a Bandiék házában töltöttük a hátralevő napokat aztán… Te meg a fiúkkal a tömérdek holmit fuvaroztad át, a sebtében lebontott sátrakat, a két pingpongasztalt… a két rogyásig megpakolt ócska Trabanttal… és az egyiknek a hátsó ülésén a kondérban ott zötykölődött a félig kész étel… ott fejeztük be a kertben… soha olyan jót nem ettem, se előtte, se azóta!
Csak halványan derengett az emlék. Húsz vagy talán huszonöt éve történt mindez. Sok nap telt el azóta, sok étellel, sok szép és szörnyű emlékkel, melyek mind vékony porrétegként egymásra rakódtak azóta, mint a tengeri üledék.
- Tudod, volt benne bab, jó sok zöldség is, mindenféle, meg csirkehús, talán pulyka is és valami tészta… és mindig közbejött valami, ami miatt nem tudtad igazán befejezni… és a végén talán pont azért lett igazán jó… olyan finom szottyós…

A főorvos, az ősz hajú, disztingvált úr, akinél főorvosabb kinézetű figurát tán csak Uray Tivadar tudott alakítani a háború előtti fekete-fehér filmeken, ekkor szelíden, de határozottan megfogta könyökömet és kivezetett a kórteremből.

Hazafelé minden kocsmába betértem és ocsmányul berúgtam. Utáltam a világ igazságtalanságát, hogy mindig azok halnak meg, nagy szenvedések közt, akik nem érdemlik ezt meg; a hitványak, lelkileg rútak meg közben élik világukat. És előre gyászoltam anyámat, a szeszélyes, varázslatos, hol kőkemény, hol olvadékony nőt, az embert, akit el fogok veszíteni. És gyászoltam magamat, a negyvenéves árvát, a kisfiút, akinek most már fel kell nőnie, hiszen magára maradt a világban.
Másnap pokoli fejfájással ébredtem, persze csak magamat okolhattam érte. Volt vagy tizenegy óra, mikorra erőt tudtam venni magamon és nekiláthattam ígéretem teljesítéséhez. Szerencsére minden közel volt és minden bolt nyitva; a kofák, árusok csak rámnéztek és maguktól adták a kezembe amire csak gondoltam, mintha tudták, volna, hogy itt egy utolsó küldetésről és kihívásról van szó.

Homályosan emlékszem, hogy kacsanyakat vettem. Hiszen mindig azt szoktam, ha könnyű, kristálytiszta húslét akarok főzni. Pont olyat, ami már magában is megáll, egy súlyos beteg vasárnapi leveskéje gyanánt. Meg is főztem a három nyakat, úgy, ahogy szoktam, csekély kis répával, hogy színe azért legyen, meg talán egy kis zellert is téve bele az íze végett. Gyönyörű lett, szebb, mint valaha, szinte fölösleges is volt leszűrni, ahhoz mérten, hogy pusztán alaplének kellett csak az egész. A rajzra kívánkozó ceruzababokat is átválogattam darabonként, meg az aprószemű, hófehér csiperkéket. Zöldborsóért végigálltam a szupermarket pénztáránál a sort, mert emlékeztem, hogy egyszer megmondta, melyik márka a kedvence. Valóban üde, természetesen édes volt minden egyes borsószem. A répaféléket hernádi házivajon pároltam meg, míg a többi zöldséget és az egyforma méretű parázskrumpli szemeket kifőztem a zöldségkockával ízesített lében. A pulykacomb filé és csirkemell legjavát csíkokra vágtam, reszelt vöröshagyma, póré és gyöngyhagyma keverékén pároltam egy rövid ideig, míg fel nem öntöttem egy fél pohár sörrel, olyanból, amit mindig ittunk, ha csak lehetett; ócska kocsmákban vagy jobb éttermekben egyaránt.

Készen lett ez is és mikor fűszerezés után felöntöttem egy kis tejjel elkevert főzőtejszínnel, egy rottyanás után olyan lett az íze, mint amilyen még soha.
Összeöntöttem a húst, a zöldségeket, a kacsalevessel csak annyira eresztettem fel, amennyire kellett. A ragut meg se kellett kóstolni. Elég volt ránézni és minden épeszű ember láthatta, hogy pont olyan, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, bár az igazán finom recepteket nem foglalják írásba soha.

Bőven elég lett, vagyis inkább túl sok, de ilyesmit nem lehet igazán kis adagban főzni. Beraktam egy pici, kobaltkék zománcú lábaskába az adagját és reméltem, talán eszébe jut, hogy ezt az edényt együtt vettük valahol a rég széthullott Jugoszlávia egy tönkrebombázott, mégis nyüzsgő kisvárosában, nagyon régen.
- Talán még megvan a párja is valahol! - gondoltam röstelkedve, hogy ilyen jelentéktelen részletkérdéseken jár az eszem, miközben ő már vár rám. Már csak egy maréknyi olasz tésztát kellett kifőznöm, azt a csokornyakkendő fazonút, amit annyira szeretett, mióta nálunk is lehetett kapni.

Taxiba vágtam magam és irány a kórház!
Rossz sejtésem támadt, mikor az osztályon megláttam a nagy nyüzsgést, ami aztán lassanként mégis elcsitult, mint amikor sorra mindenki feladja a reménytelennek tűnő dolgokat. Végül már csak valami Hospice-alapítványi hölgy maradt az ágyánál, aki maga is fáradt lévén, örömmel engedte, hogy pár percre leváltsam.
- Nemigen tér már magához! - mondta és kisietett a folyosóra, hogy kerítsen magának egy kávét.

Eltelt néhány perc, mire felnyitotta a szemét. Rámnézett, szemében nem lángolt már az az elszánt akarat, ami egész életében makacsul előre hajtotta. Csak szelíd megbékélést, csendes bánatot és a haldoklók végső útrakészülődését láttam íriszében, mikor föléje hajoltam.
- Hoztam vacsorát! - nyögtem sután, tehetetlenül, fölöslegesen.
- Tudom! - suttogta, még mielőtt meghalt - Biztosan jó szottyós…

Angyal, pillangóval és tojássütővel



A konyhaablak párkányára
leszállt egy angyal.
Szárnyát szárítgatta;
az imént még esett.
Nem mertem mozdulni,
nehogy megzavarjam.

A pillantása mikor rámesett,
azt hihette, csak egy
tárgy vagyok csupán,
hogy nem szólok,
meg se moccanok,
csak fénylő szemeket
meresztek, mint a
vörösréz tojássütő
a konyhánk fehér falán.

Az angyal is csak bámult;
de hogy nem szólt
hozzá senki,
végül elszállt
egy fénysugáron.
Nélküle üres lett
a délután,
de maradt egy emlék,
amit dédelgethetek
szívem mélyén majd
az egész nyáron.
Egyszer én is elszállok
majd a fénysugáron,

2011. április 29., péntek

A férfi és a zöldsaláta

Közhelyként elterjedt tévhit, hogy a "férfiak nem szeretik a salátát".
Mikor egyáltalán a dolog szóba kerül, egyszerre bólintanak erre a sommásan megfogalmazott véleményre, mely egyfajta fejcsóváló, rosszalló ítélet is, a társaságban jelenlevő csalódott, reformkonyhapárti háziasszonyok, az optimális testsúlyukat elérni vagy megtartani igyekvő, pánikos szinglik, a hisztérikusan fogyókúrázó anorexiás kamaszlányok és korábban "örök agglegénynek", mostanában meg "melegnek" nevezett dekoratőrök, designerek és divattervezők.
Pedig egy igazi férfi az igenis, imádja a jó salátát! Csak tessenek mellé adni, mondjuk, pár szelet jóféle lángolt kolbásszal töltött sertéskarajt, egy-két aranybarna bőrű, kívül ropogósra, belül meg porhanyósan omlósra sült kacsacombot... és persze egy kiadós mennyiségű, zsírban, vagy olajban meghempergetett, vékonyra metélt zöldpetrezselyemmel gazdagon meghintett, zsenge parázskrumplit, hófehéren pergő rizst. A főétel mögé nyomatékul felsorakozó, mazsolás túróval töltött krémes már tényleg csak arra való, hogy a lassanként eltelő férfi gyomrát szelíden emlékeztesse arra:
-Ugye, milyen jó is volt az az adag idényjellegű zöldsaláta, barátom?!

2011. április 27., szerda

Történelmi tanulságok



Kölyökkutyarágta ócska cipő
mit játékszerként új alom elé
újból és újból odavetnek;
nőjön jó foga, élesedjen nyelve
a felnövekvő nemzedékeknek…
ehhez hasonlít a mi életünk.

Az Idő szűrőjén a hajdani
jótettek áthullnak nyomtalan,
de a régi bűnök azok bezzeg
fennakadnak mind, hiánytalan;
és felmentést adnak minden
új bűnre, szörnyűségre.

– Ők is így csinálták! –
hangzik a hamis igazolás;
és friss arcok néznek fel az Égre,
hol most az Ő Istenük tanyáz…
(Papja meg a választás előtt
ima helyett ikszelést magyaráz)

A történelmet a győztesek írják!
Hiába fordul mindig a kerék;
ugyanazt a maszlagot benyalja
minden egyes kutya-nemzedék.
Nekünk se sikerült (jobb is talán)
az átkos múltat "végképp eltörölni",
de a mögöttünk csaholó új ebeknek
is ebbe fog a foguk bízvást beletörni.

2011. április 26., kedd

Meghalsz ma éjjel! :(((((



Én is majdnem meghaltam! Igaz, a röhögéstől...

Esélylatolgatás, baljós sejtelmekkel ("J" vs. "LY")


Mint a nagy magyar átlagnál többet író ember, anyanyelvemet afféle sajátos munkaeszköznek (is) tekintem. Az iparos tiszteli és óvja a szerszámait. Én is igyekszem karbantartani, legalább is tudatosan nem rongálni az írott nyelvet, munkaeszközömet, aminek egyik módja a helyesírási szabályok betartása. A helyesírási hibák olyanok, mint egy ragályos betegség kórokozói, minél többször megbújnak valahol kijavítás nélkül, annál gyorsabban terjednek, ezért kell megtanulni felismerésüket és gyomlálni őket mindenhol, elsősorban persze a saját írásműveinkben.

Mielőtt valaki a mostanában elharapódzó divatszóval „nyelvtannácinak” minősítene, szeretném elmondani, hogy eszemben sincs másokat lenéző fennsőbbséggel kioktatni, ha hibát ejtenek. Azonban valahol mégis csak fáj nekem, hogy szeretett anyanyelvünk ennyire gyorsan romlik, pusztán lustaságból, henyeségből, nemtörődömségből. Persze, jól tudom, hogy ahhoz, hogy helyesen írjon valaki, először is írni kellene megtanulnia és bizony a fiatal generációt lassanként mintha elfelejtettük volna erre a haszontalanságra megtanítani. Elég csak a gyerekek kezére ránézni, ahogy a tollat, ceruzát fogják, rosszul berögzült, görcsös kéztartással, a papíron megjelenő végeredmény már nem is lehet kétséges.

Visszatérve a helyesírásra, azt is jól tudom, hogy az afféle közmegegyezés az erre a tudományra szakosodott nyelvészek között, akik ugyanúgy esendő emberek, mint bárki más, ezért sokszor botorságokhoz ragaszkodnak, a nyelv önfejlődését nem jól mérik fel. A helyesírási szabályzatok csak ideiglenes kánonok, lehet, sőt időnként szükséges rajtuk változtatni, általában a korszerűség jegyében. Hiszen különben még mindig cz-vel írnánk mondjuk az utca szavunkat.
Nos, újabban mintha az „ly” kezdene ilyen idejétmúlt, avítt ócskasággá válni, elsősorban a fiatalabb és természetszerűen a kevésbé iskolázottak szemében. (Habár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyre több diplomást látni, aki képtelen a legalapvetőbb szabályokat is betartani).

De maradjunk az „ly” problémájánál, vagyis pontosabban, a „j” és az „ly” megfelelő alkalmazásánál! Megvallom, hogy ez nekem soha nem okozott nehézséget. Nem azért, mert fejembe verte volna valami szigorú tanítónéni az erre vonatkozó szabályokat. Már csak azért sem, mert ezek a szabályok, útmutatók lényegében csak statisztikai mankók. Kizárólag rájuk támaszkodni veszélyes, mivel a magyar nyelvben sok a kivétel, kiskapu, indokolatlan megszokás. Hogy mégse volt volt bajom e két furfangos hangzó csalhatatlan megkülönböztetésével, annak egyetlen oka volt. Nagyon sokat olvastam már gyerekkoromban és így a „j”-vel vagy „ly”-nal írandó szavak helyes írásképe a legfogékonyabb korban rögzült bennem. Soha nem írnám le pl. hogy „Hüje székej, karalyt kalyálsz?” , mert ránézvést rögtön látom, hogy „nem így helyes”. De megfigyeltem, hogy mostanában néha már én is elbizonytalanodok és rájöttem ennek okára. Annyira pocsék az átlagos, interneten kommunikáló embertársaim zömének a helyesírása, hogy tömegével terjednek a helytelenül írt szavak, a „muszály”, a „papagály”, a „röhely” ly-nal írva, a „fojt” és „folyt” közti különbség negligálása stb., hogy lassan már az ember képi memóriáját kezdi felülírni a helytelen írásmód.

Szomorú sejtésem, hogy mivel az emberek egyre nagyobb hányada képtelen már megkülönböztetni a helyest a helytelentől (vagy a hejest a hejtelentől?!), előbb-utóbb anyelvészek is beadják a derekukat és a „j”-nek prioritást adva kiirtják nyelvünkből öreg barátomat, az ódivatú, egzotikus LY-t is, amit végtelenül fájlalnék. Már csak azért, mert ha magában állóan látom, mindig a Love You rövidítéseként gondolok rá. És van-e ennél szebb kifejezés?

Olvasóim megtisztelő figyelmét hadd viszonozzam egy szerény kis segédlettel a leggyakoribb
„problémás” szavak helyesírásával. Kérem naponta ellenőrizni, mivel, mint mondtam, a mai világban semmi sem egyszerűbb a korábban évszázadokig tiszteletben tartott, közmegegyezésen és -akaraton alapuló szabályok felrúgásánál. Tehát, lapzártakor

ajánlat, ajtó, akadály, akármilyen, amely, amilyen, apály, aszály, bájos, bélyeg, beljebb, bója, bolyong, csekély, cserje, dagály, duhaj, engedély, erkély, éjjel, fajta, fejleszt, fejlõdik,
feszélyez, fogoly, fojtogat (pl. a füst), folyik, folyjon, folyó, folyosó, folytat, folytatólagosan,
folyton, folyvást, fúj, fújjon, furulya, gally, gólya, golyó, gömbölyû, gyûjt, hajó, hajsza, hagyja, harkály, héja, hely, helyes, ibolya, ifjú, ijed, ilyen, játszik, játsszon, javít, jó, kályha, karaj,
kevély, kijjebb, király, kristály, komoly, kölyök, lejjebb, lesújt, lyukas, majd, mély, milyen, mindjárt, moly, mosoly, muszáj, óhaj, olyan, osztály, pálya, papagáj, rejtély, robaj, saját, sajnos, selyem, súly, súlyos, süllyed, süllyeszt, szabály, széjjel, személy, szenvedély, szeszély,
táj, talaj, tartály, tavaly, tengely, új, ujj (végtag), újjá (varázsol), újdonság, ujjong, újság, ünnepély, vajon, varjú, veszélyes, vijjog, zaj, zsámoly, zsivaj, zsöllye.